Napjainkban a mellrákot, már nem kifejezetten csak az idősebb generáció betegségeként említhetjük. Hiszen rengeteg fiatal nőt is érint már a betegség. Sajnos. Mint, azt korábbi cikkünkben is írtuk (amennyiben még nem olvasta ITT megteheti) a mellrák korai felismerésével a gyógyulási esélyek igen jók, 95 % felettiek.

Ehhez azonban nagy szükség van a rendszeres szűrésen való részvételre és a havi önvizsgálatra. Azonban, ha a betegség még is felüti a fejét a szervezetben, akkor érdemes időben felkeresni az orvosunkat és szakszerű segítséget kérni. Egyénenként más és más lehet, az a betegút,amit a gyógyulás érdekében be kell, hogy járjon a páciens.Ezeknek a kezeléseknek, vizsgálatoknak az elvégzését szakorvos rendeli el, és egyénenként változó lehet.

Amire viszont ki szeretnénk térni jelen cikkünkben, azok a betegség túlélői, akiknek volt lehetőségük megosztani tapasztalataikat a nagyérdeművel. Jöjjön most néhány interjú részlet, olyan nőkkel, akik legyőzték a halálos kórt. 

Először a Bánfi Ildikóval készült interjú részlétet olvashatják. Ildikó felépülését követően alapítványt hozott létre. Munkájában nagy figyelmet fordít a sorstársak megsegítésére, támogatására valamint az edukációra.

Hogyan vetted észre, hogy valami nincs rendben?
Ildi: 34 évesen zuhanyozás közben vettem észre, hogy valami van a mellemben. Nem egy tipikus csomó volt, nem is gondoltam, hogy baj lehet, de mivel nem végeztem előtte önvizsgálatot, így nem is tudtam, az ott volt-e eddig is vagy sem.

Milyen érzés volt, mikor kiderült a betegséged? Emlékszel-e a diagnózis pillanatára?
Ildi: Nagyon nehéz volt, nagyon el voltam keseredve. A szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy gyorsan pörögtek az események, mire a debreceni citológiai eredmény elkészült, már műtöttek az OOI-ben. Gondolkodni sem nagyon volt idő, mentem és azt tettem, amit az orvosok mondtak. Minden bizodalmam bennük volt, tőlük vártam a megoldást.

Egy másik túlélő, neves műugrónk, Linder Erzsébet szerint, az események forgatagában fontos, hogy igyekezzünk megőrizni a lelki segítségünket. Így nyilatkozott a betegséggel való megküzdéséről:
"A félelmet én megpróbáltam úgy redukálni az elején, hogy arra gondoltam, hogy ez az egész kezelés azért van, mert meg akarnak gyógyítani, és bármi lesz is a mellékhatás, azt elviselem a gyógyulás érdekében. Innen kezdve nem siránkoztam azon sem, hogy jaj, ki fog hullani a hajam, mert tudtam, hogy az amúgy is visszanő. Egyébként az is érdekes, hogy életemben először kopaszon láttam magam szépnek. Pontosabban addigra jutottam odáig a korábbról magammal hurcolt sérelmek feldolgozásában, hogy valóban így gondoltam.

Reggel mosolyogva ébredtem, amire korábban soha nem volt példa. Mindezt a legnagyobb mellékhatások és kezelések közepette.

Pusztán azért, mert mentálisan ennyire rendbe tettem magam. Persze a gyógyszerek mellékhatásai engem is sújtottak, próbáltuk az orvosokkal minimálisra csökkenteni ezeket, de nem siránkoztam miattuk."

A támogató család, barátok mellett vannak akik pszichológusi, mentálhigiénés segítséget vesznek igénybe. Riskó Ágnes, onkopszicgológus a WMN Magazinnak adott interjújában is kiemelte, hogy a testi gyógymódok mellett, nagy figyelmet kell, hogy szenteljünk a lelkünk gyógyítására is:

Ha szükséges, akkor a kezelések mellett minél hamarabb érdemes elkezdeni a lelki segítségnyújtást is. Minél gyorsabban adunk efféle segítséget -például a fokozott szorongás, a gyakori „visszacsúszás” (pszichés regresszió) enyhítésére –, annál kedvezőbb a helyzet a betegnek. Ma már az onkológiai csapatoknak sokszor tagja az erre az együttműködésre alkalmas és képzett pszichológus. Ugyanakkor nagy hiány van szociális munkásokból, és tapasztalatom szerint még kevés segítő pszichiáter van. Pedig az ő közreműködésük a legtöbb esetben elengedhetetlen volna.